Rover portya, Bihar

Csapatunk néhány tagja május első napjait az Erdélyi-szigethegységben töltötte.

Április 30-án csütörtökön este indultunk a Nyugatitól a budavári plébániától kölcsönzött kisbusszal. Őz és Bagoly ekkor már úton voltak vonattal, ugyanis a busz kapacitásánál kettővel többen, összesen 11-en voltunk. Ők a határ túloldalán csatlakoztak hozzánk.
Első utunk a debreceni Tescoba vezetett, ahova zárás előtt nem sokkal érkeztünk meg, és még épp sikerült beszerezni többé-kevésbé a szükséges élelmiszereket, bár volt ahol kompromisszumokat kellett kötnünk (Bébirépa, kötözött sonka és társaik)
A határt gond nélkül átléptük, ezután egyre kanyargósabb és döcögősebb úton jutottunk fel a Vartop-hágóra, ahol szállásadónk, Ada már várt bennünket a fűtött turistaháznál.

Másnap, kipihenve az út fáradalmait, késő délelőtt indultunk útnak. Egy darabon a műút mellett haladtunk, majd letértünk jobbra, és egy patak-völgy melletti meredek túristaúton haladtunk felfelé. 

Egyre több hófolttal találkoztunk, majd nem sokkal később felértünk a Rozsda-szakadékhoz. Innen nagyon szép kilátás nyílt a tájra.

Továbbhaladtunk a szakadék mellett, majd leereszkedtünk a völgybe, ahol megcsodálhattuk a móc favágók munkáját. Nem sokkal később úgy döntöttünk, a kanyargós turistaútnál 1-2 km-rel rövidebb úton próbálunk eljutni a Galbina-kőközbe, ezért lementünk egy félig kiszáradt patakvölgybe.

A völgy egyre szűkebb, és meredekebb lett, kezdett izgalmas lenni a helyzet, de egy kis mászással sikerült továbbjutni rajta. 

Egészen addig, amíg egy 6-8 méter mély vízeséshez nem értünk, ahol esélytelen lett volna lejutni. 

Itt úgy döntöttünk, visszább megyünk kicsit, és ahol nem olyan meredek a völgy oldala, megpróbálunk visszamászni a turistajelzésre. Jó nagy szintkülönbség leküzdésével ez sikerült is. Ezután kanyarogtunk egy darabig az úttal, majd egy forrás melletti réten megálltunk elfogyasztani a magunkkal hozott elemózsiát.
Innen megint egy kisebb mászás következett, felmentünk a Galbina-kitöréshez, majd a szurdokban haladtunk lefelé. Lejutásunkhoz itt-ott az út mellett felszerelt láncokat kellett kapaszkodónak használnunk. 

Egy részen a patak bebújt a hegy alá, néhányan itt is követtük útját. A szurdok alján érdekes látvány fogadott minket: az utat teljes szélességében elfoglalta a jó térdig érő patak, ha szárazon szeretnénk továbbmenni, a sziklához erősített kapaszkodókat kell használni. Ez egész jól ment mindannyiunknak, bár itt-ott voltak megcsúszások, de mindig tudtunk egymásnak segíteni.

Lassan túljutottunk ezen a szakaszon is, már csak vissza kellett jutnunk a szállásunkhoz. Ezt Hoacin GPS-ének vezetésével egy fölgyön keresztül próbáltuk meg, nehezítés volt hogy időközben ránksötétedett és az út is eltűnt alólunk. De leküzdöttük ezeket a csekély problémákat, hiszen Kapisztránok vagyunk. Felértünk a hágóra, és leballagtunk a szállásunkhoz. Levi elővett egy zacskó édes kekszet, valószínűleg még sosem éreztük ilyen finomnak... A szállásra érve nekifogtunk a főzésnek és fürdésnek, a menü hagymaleves és makaróni lett volna, az utóbbit sikerült is elkészíteni elsózás nélkül, így aztán senki sem maradt éhen.

Szombat reggel, hogy több időt tudjunk az uticélunknál eltölteni, a kisbusszal közelítettük meg a helyet. Egy földúton egész sokáig fel tudtunk jutni, aztán egy patak utunkat állta. Itt leparkoltunk, és megcsodáltuk a környezetet: legelő tehenek, egy lerobbant katonai hálókocsi ÉS egy úszómedence(!).

Innen indultunk neki a hegygerincnek, ahol rövid nasizás következett. Elindultunk a völgybe a teljesen kaotikus turistajelzéseket követve. A narancssárga X és a piros + mentén haladtunk, egyik sem volt rajta a turistatérképen. Sikerült is kicsit elkavarnunk a havas fennsíkon, aminek köszönhetően megtapasztalhattuk, milyen érzés 15 cm vastag moharétegen gyalogolni. Jó! Nagy nehezen leértünk a völgybe, és nemsokára elértünk aznapi célunkat, a Csodavárat.

Lélegzetállító volt a "vár" hatalmas bejárata. A hó és jég igencsak megnehezítette a lejutást hozzá, de azért megpróbáltuk.

 A patak beömlött a barlangba, e mellett szerettünk volna eljutni a másik bejárathoz, de a vízszint ezt nem tette lehetővé. Ezért ki kellett másznunk, és kívülről kerültünk át a szomszédos dolinához, ami tulajdonképpen egy 120 méter mély gödör volt.

Innen a dolina oldalában kimásztunk, majd a sziklafal tetején lévő kilátóban "ebédeltünk" (este 6 körül). Innen is emlékezetes kilátás nyílt, a 20-30 méteres fenyőfák egész aprónak tűntek...

Innen egy rövid szakaszon egy vidám román társasággal haladtunk, akik különböző magyar kifejezésekkel dobták fel a hangulatunkat ("Az a szép!", "A pénz nem számít!", "Piros tojás!"). Majd újabb hó- és sárgyúrás következett, ahol azok is teljesen beázhattak, akiknek eddig valamilyen oknál fogva száraz marad belülről a bakancsuk. 

Kiértünk egy kopár hegyoldalra, ahonnan gyönyörűen lárszott az épp lenyugvó nap.

Innen egyre civilizáltabb lett a környék, a turistaút bevitt néhány móc udvarra is, ahol a helyiek lelkesen próbálták elmagyarázni, hogy... szóval valamit nagyon magyaráztak, de nem sokat értettünk belőle. Mindenesetre kedvesek voltak.

Egy rövid esti séta után visszaértünk a kocsinkhoz, ami aztán a szálláshoz repített minket. Itt újabb főzésbe kezdtünk, ezúttal gulyásleves volt a cél, de a hiányos alapanyagok miatt ezt különböző alufóliában sütött zöldségekre és sonkára módosítottuk. Éhen azért most sem maradtunk.

Mindenkit alaposan lefárasztott a két nap alatt összesen megtett kb. 35 kilométer és rengeteg szintkülönbség, ezért vasárnap csak dél körül indultunk el a szállástól. Visszafelé úton még Berettyóújfalunál áltunk meg enni, ahol nagy sikert aratott a Spagetti nevű kólaízű gumicukor.

Az M3-ason aztán hatalmas dugóban tudtunk csak hazafelé araszolni, ezért aztán kissé megkésve, de élményekben gazdagon értünk vissza Pestre. 

Hangya

Résztvevők: Bagoly, Balu, Banka, Hangya, Hoacin, Levi, Lulu, Mosó, Orsi, Őz, Rebi

Több fénykép